Spring 2024 - Recrudescence

Miklós Vámos

Kovács Sanyit szerették Ladánybenén. Ő viszont szívből utálta a szülőfaluját. Annál erősebben csak a szülőapját, akinek legfőbb nevelési eszköze egy öreg, itt-ott repedező bikacsök volt. Sanyi megkérdezte, honnét szerezte, de nem kapott választ. A Kovács családban ritkán jöttek válaszok, ennek következtében a kérdések is elapadtak. Kovács Bélát, az apját nem szerették Ladánybenén. A legutolsó ház volt az övé Csikós dűlőn. Lovakat patkolt, a kert sarkában lévő fészert használta műhelyként. Cigánynak tekintették, pedig tót volt, a nagyapját – Sanyi dédapját – még úgy hívták: Kožický. Állítólag Mária Terézia királynő idejében telepítették át őket Szlovákiából. Kovács Béla kisebb lakatosmunkákat is vállalt, hogy javítson a helyzetén, de hiába, sötét árnyalatú bőre miatt nem volt képes leradírozni magáról az előítéletet. A holokauszt idején elvitték, a cigányokkal együtt, csak akkor tudta igazolni magát, amikor a felesége utána futott a nagyapa keresztlevelével, amelyen szerepelt a dédpapa neve. Durva, fennhéjázó ember volt, nem tűrt ellentmondást. Haragudott a világra, mert cigánynak minősítették, a felmenőire, mert nem gyűjtöttek össze jelentős vagyont, a feleségére, mert csak egy fiút szült neki. Azt nem vette számításba, hogy egy másikkal azért vetélt el, mert ő ostorral kergette az asszonyt ki az utcára, valamiféle háztartási mulasztás miatt. Sanyi igyekezett megvédeni az anyját, ő is kapott néhány határozott sújtást az arcába, később ezeket himlőhelynek gondolták az emberek, attól fogva ő is azt mondta, hogy igen, elvakarta a keléseket, őt nem figyelmeztették, hogy akkor megmaradnak. Háromszor szökött meg, vándorbotra kötött batyuval, de a csendőrök mindig visszavitték, olyankor az apja úgy megverte a bikacsökkel, hogy lábra se tudott állni. No, ebbül majd tanulsz, te barom! – és durr, durr, durr! Mihály tisztelendő úr eljött a házukhoz, próbált Kovács Béla lelkére beszélni, ő elhajtotta: Ebbe senki ne dumáljon bele, én 94